S amikor a határon levő hivatalnok Kung mestert megismerte, felkiáltott: "Nincs baj, barátaim! Nincs még elveszve semmi! Azt hittem,
Isten szava már örökre elnémult a földön, s most itt ez a nagy harang!"1
Egysoros hír, kedd délelőtt. Ridegen koppannak a szavak. Az ember először a sírással küszködik. Mit siratunk? Magunkat. Mert egyedül maradtunk. Nem mehetünk hozzá többet. Elhagyta ezt a létszférát, sohase ülhetünk be már hozzá a szobájába, nem fürödhetünk többé a fényben, ami belőle áradt. A fájdalom, az önsajnálat rohamai elmúltával az ember fölébred.
Ki volt ő itt köztünk, és ki maradt ő az egyetemes létben?
Mint ember, egy titán volt. Erő áradt belőle. Mindannyian, akik körülötte voltuk, belőle, általa éltünk.
Nem volt hibátlan. „A hibátlanság és a tökéletesség az ostoba ember álomképe.”2
Mint építész, kimondhatjuk, magyarok közt a legnagyobb volt. Ellenségei is kénytelenek voltak annyit elismerni, hogy nemzetközi színtéren a legismertebb magyar építész volt. A kortárs építészek közt volt idő, amikor az első tízbe sorolták, volt, amikor az első hatvanba, százba. Hogy ki és miért? Mindegy. A siker, az elismerés nem számít. Ő maga mondta, hogy nem a sikerre gyúr. A kérdés ugyanis nem ez. Ki ő az egyetemes emberi kultúrában? Elfogultság nélkül, tárgyilagosan. Nehéz egy ilyen kérdésre válaszolni abban a világban, mely tagadja az igazság létét. Narratívák vannak, melyek időleges érvényűek, horizontálisak. Aki abszolút igazságról beszél, az – ebben a logikában – kirekesztő. A narratíva ugyan itt önmaga csapdájába esik, mert axiómát állít. Makovecz az igazságban hitt.
Makovecz érdeme, hogy az antropozófiát, mely a jövő impulzusát hordozza,s melyet a kommunizmus magánlakásokba száműzött, ahol évtizedekig titkon tartott összejöveteleken művelték, kihozta a napvilágra, és megmutatta, méghozzá épületekben, közösségekben manifesztálódva, bátran és szabadon, miközben dühöngött a szenteltvíz varangyosbékáin, és azokon, akik a kereszténységből dogmát, vagy azokon, akik a Hazából gyakorlóterepet csináltak, amit saját ambícióik kiélésére használtak. Épületei önmagukért beszéltek, a szív intelligenciájához szóltak. A vájtfülűek elemezhették előre-hátra, a nép értette és szerette, mint ahogy a pásztorok megérezték, ki jött el hozzájuk a szent éjszakában, noha nem voltak ők napkeleti bölcsek.
Épületei imaginációk, épület-lények. Az anyagot felemelte a szellemhez. Kijelenthető továbbá az is, hogy ő volt világméretekben az egyedüli, aki Rudolf Steiner szellemi forrásából merítve meg tudott szabadulni mesterétől, és szuverént alkotott, ezzel egyedüli hiteles médiumként közvetítette a világba Steiner építészeti evangéliumát. Mert joggal mondta Portoghesi, hogy ez a jövő építészete, dacára annak, hogy most épp nem trendi.
A szecesszió addig jutott, hogy klasszikus alaprajzi és szerkezeti rendszerre növényi analógiákat illesztett. A századforduló művészeti forradalmát elsöpörte az első világháború, és jött a Bauhaus. A modernizmus kezdetben spirituális-meditatív okkult tartalmakat és szociális gondolatot hordozott, majd Loos és Mies van der Rohe után a „kevesebb több” logikája mentén a spiritualitás elpárolgott, és maradt az üresség.
Steiner Goethe természettudományos munkásságából merítve továbbépítette a goetheánus megismerési módot, mely az emberiség szellemi evolúciójában a természettudományos korszak után következik, egyúttal válasz a megismerés határaira vonatkozó kérdésre, melyet Heisenberg tett fel lassan száz éve. Míg Goethe felismerte a növény ős-ideáját, az ősnövényt, Steiner ezt a megismerési utat továbbvitte, az ősjelenséget meg volt képes ragadni az állatok természeti birodalmában, és továbbment, az emberig. Megragadta a természet formáló princípiumait, ezzel egy új építőművészet alapjait rakta le. Eleddig Makovecz volt az egyetlen, aki az epigonságból kiemelkedve képes volt ezen eszközökkel élni, azokat gyakorolni.
Mit hagyott ránk?
Elhagyta a fizikai síkot, de nem hagyta el a létet. Itt van, erőteljesen és figyelmeztetően. A tekintetét mindig a hátunkban fogjuk érezni. Majd jönnek a magyarázók, az értelmezők. Reneszánsz ember volt? Mester-típus? Népies volt, vagy New Age-es? Pogány gnosztikus? Szabadkőműves, sátánista? Magyarkodó, vagy kozmopolita? Náci vagy zsidóbérenc? Hadd mondják. Őt ez nem érdekli. Minket igen, hogy lenyomatát, melyet e világban hagyott, megőrizzük tisztán. Ameddig erre képesek vagyunk, addig a népszellemmel kapcsolatban tudunk maradni.
Mint ahogy halála napján féltucat intézmény versengett, ki tekintheti saját halottjának. Egyik sem. Ő a Nemzet halottja. Megérdemli, hogy ravatala az Ország házában legyen, és testét ágyutalpon vigyék a Nemzeti Sírkertbe.
Ez is fontos, de a legfontosabb, amit ránk hagyott.
A Kárpát-medence szenvedélyes szeretetét. A feltámadásra váró Közép-Európa ideáját. Hogy a magyarság nem vérségi alapon vezethető le, hanem választás kérdése. Hogy a második Magyarország él, létezik, még mindig. Gyarmati sorba taszítva, megalázva, kifosztva, de létezik. És feladata van.
Előttünk az Isten országa.
Ahogy Herczeg Ágnes írta a halálhírre: Az angyali seregek vezére várja!
Örvendjünk, felebarátaim, itt, ebben az árnyékvilágban. A Mester megérkezett.
Ertsey Attila a Kós Károly Alapítvány elnöke a MÉK alelnöke
1. Kung mester beszélgetései, Hamvas Béla bevezetése saját fordításai elé 2. Hamvas Béla, Scientia Sacra
Linkek a tartalomhoz.
Rövid link küldése e-mailben.
QR kód a tartalomhoz
