A laudáció elhangzott a Szendrői Díj átadásakor, 2012. szeptember 27-én az ÉME Mesteriskola XXII. ciklusának megnyitásakor.
Emlékezve a Mesteriskola alapítójára, - figyelemmel az adományozás feltételeire - a Magyar Építőművészek Szövetsége és az ÉME Mesteriskola ma ötödik alkalommal adományoz Szendrői Díjat egykori mesteriskolás hallgatóinak
2008 az az év, amikor először, a Mesteriskola lent volt Pécsett, és a gyár egyik nagy termében - a díjazottak hárman - bemutatták a győztes pályázatukat. A munka elképesztő sokszínűsége, bonyolultsága, rendcsinálási logikája, a kívánalmak teljesítésének gondolati-rajzi valósága lenyűgözött bennünket. 2010. októberi második látogatásunkkor pedig a már épülő pályázat egymásba kapaszkodó megvalósulása. 2012. a kész mű dátuma, melynek alkotói itt vannak velünk együtt, akiket ünnepelni kívánunk egy rövid képletes kézfogással.
Mi legyen ennek a kézfogásnak – ennek a laudációnak frappáns mottója, mely egy mondatban a mű, a munka, a szellem lényegére utal? Nos – egy Adolf Loos mondat az, melyet folyóirat bóklászásaim során leltem, mely az egészre nagyon kifejezően igaz. A XXI. ciklus nemrég volt Csehországban, innen az ötlet. Nyilván Loosnak is szüksége volt rá, hogy ezt a közhelyszerű mondatot kimondja. Én is kimondom, ide illő, találó az egészre: „...a ma a tegnapra épül, a tegnap a tegnapelőttre, a tegnapelőtti, hm, pedig még az azelőttire...” A Zsolnay Kulturális Negyed, az Európai Kulturális Főváros megépült kulcsprojektje. Él, mindenki megelégedésére használják. A kívánságok, igények teljesültek. A Negyed 4 épületrésze él, működik, tehát az egyetemi, az alkotói, a családi és míves negyed. Mindaz ami benne él, egy laudációban fel nem sorolható, a munka fázisai, és szereplői hasonlóképpen, sem a partnerirodák, a több tucat kis egység tervezőivel, számszerű felsorolásával, melyet a 3 kitüntetett úgy dirigált, mint egy logisztikai szervezet.
Mi épült a tegnapra ? A gyár mindennapi élete 1945. és 2012. között. A helyi érdekek, pillanatnyi változtatások, ipari termelésre való működés biztosítása épületben, átalakításokban, stb. Mi épült tegnapelőttre ? A II. világháború előtti élet az a alapítástól 1860-tól kezdve. Akkor tán alapkő letétel sem volt. Élte a gyár a maga fennmardási életét. S mi a ma az alkotók életében ? Az Iroda, amit alapítottak, az az, amibe megkapaszkodtak. Ez az alapja mai létünknek és valamennyi munkálkodásunknak. A tervek megvalósulásának helye, benne szereplői együttléte. Benne a közös bizalom, gondolkodás, barátság, a tenni akarás. Mi volt az ő tegnapjuk ? A tegnap – nézzétek el ezt nekem, hogy azt állítom, nem hangosan, nem kizárólagosan, - a Mesteriskola volt. Az Iskola, ahol egymásra is leltek, építészeti gondolkodásunk iránya közös is lett, a különbözőségben is. Akkor 2000-t írtunk. S mire épült a tegnap, mi volt a tegnapelőtt világa? A Mesteriskola szellemének 1953-tól életben lévő gyakorlata, melyet a két alapító iniciált: id. Janáky István és az a Szendrői Jenő akiről a Díj is szól. Az ő építészeti magatartásukat és gyakorlatukat sok magyarázat helyett - közös épületükkel illusztrálom: az 1942-ben épült „Anyag és Árhivatallal” Budapesten a Fő utcában. Erre az építészeti magatartásra, elkötelezettségre épült a ciklusok sora, ’53-tól napjainkig, benne a díjazottaké. Nem talált fogást ezen az iskolán sem a szocreál, sem más extrém tendencia, semmiféle izmusok. A kitüntetettek is ezt a tartást örökölték, ezt kapták mestereiktől, a társaiktól, a már végzett mesteriskolásoktól, ciklusokon át. Végezték a dolgukat hittel, akarattal, készítették a megépült múltra az új valóságot, latolgatták a bontást és megmaradást, s a hely szellemének az őrzést. Városrész gyógyítás volt ez, semmiféle nosztalgiázás, nem borítottak az épületre valamiféle fátylat, elrejtést. Végezték a munkájukat racionális szerető megfontolással. Mindezt a számtalan kisebb egység tervezői, a megbízók, sőt még a kivitelezők is megértették, elfogadták őket és így dolgoztak. Nem sztár munka és feladat volt ez, nem divatmunka, de elévülhetetlen mindennap, nemes maradandóság, architektus magatartás.
E munkának a szépsége, értéke, építészeti igényessége, jelentősége egy pillanat alatt nem tárul elénk. Ha tágasságát végigjárjuk, lassan, szisztematikusan – magasságát és mélységét legküzdjük és figyelünk, akkor elégedetten és megnyugtatóan bólintunk, rendben van mindaz, amit láttunk. Döntésünkre öreg mesterünk Szendrői Jenő, az Iskola örökös elnöke bizonyára bólintana, s mi is ezt tesszük.
Gondolva a korábbi díjazottakra, Páll Anikóra, Álmosdi Árpádra és Csendes Mónikára, Klobusovszki Péterre és Lévai Tamásra velük együtt osztozunk a mai alkalommal közös örömünkben.
Tiétek az ezévi Díj. Szívből gratulálok mindhármotoknak.