Magyar Építőművészek Szövetsége | kommunikáció
   2021. július 31. 18:41
keresés:  
kapcsolat | hírlevél | oldal térkép   
kommunikáció| aktuális közlemény

belföld | külföld aktuális | archív   

2021.07.05

Jóvőképek a múltból

“Melyik múlt vezet jövőnkbe?” – ezzel a címmel zajlott 2021. július 2-án a MÉSZ 18. Nemzetközi Építész Kongresszusa

melyet immár hagyományosan az Artifex kiadó szakmai partnerségével bonyolított le. A kérdés több, mint aktuális, és nem csak hazai tájakon, de az előadások azt is bizonyították, hogy akár meg is fordíthatnánk: melyik jövőbe vezet a múltunk? Az a múlt, amely az építészet vonatkozásában immár nem csak stilisztikai, de ökológiai, társadalmi túlélési kérdésekkel is jócskán szembesíti a szakma képviselőt.

A képek és információk globális univerzumában a személyes jelenlét, találkozás és prezentáció még mindig aktuális, a rekordszámú résztvevő ezt látványosan bizonyította. Persze szerepe volt ebben minden bizonnyal annak is, hogy 2021. július 2. a maszkviselés és egyéb szigor utolsó napjaként vonul be visszavonhatatlanul a történelembe, mostantól a járvány és a vele járó bezártság egy darabig remélhetőleg a múlt része marad.

A kormányzat nevében Deák Krisztina, a Miniszterelnökség Építésügyi, Építészeti és Örökségvédelmi Helyettes Államtitkárság, Építészeti és Örökségvédelmi Főosztály  vezetője és házigazdaként  Krizsán András, a MÉSZ elnöke köszöntötte a szép számú közönséget. Az előadók sorát Magyar Péter indította, aki egyúttal a konferencia alapvetését is meghatározta. Magyar Péter 1975-ben hagyta el Magyarországot, számos országban élt és alkotott, 1980 óta vesz részt az USA-ban az egyetemi oktatásban. Megszámlálhatatlan jelentős pályázaton indult, életművének védjegye mégis az a többezer A/4-es méretű vonalas rajz, amely tervezői gondolkodásának nem pusztán eredménye, de módszere is egyben, rajzaival az építészet misztériumát és alkímiáját, a szellem anyaggá transzformálását dokumentálja. A digitális korban ez a tervezési szemlélet, különös érdeklődésre tarthat számot, erről adott előadásában részletes és elgondolkodtató áttekintést. A jelentős külföldi praxissal és elméleti, oktatói munkássággal rendelkező professzor, aki 1989 és 2011 között három neves amerikai egyetem építész karának volt igazgatója, a kongresszus kurátoraként így foglalta össze a témában rejlő kihívásokat és kérdéseket: „nem kellene-e nekünk, építészeknek, az ember faji bölcsességének segítségére támaszkodva, képesnek lenni arra, hogy tudjuk, mit akarhatnak, tartanak szépnek, jónak a „többiek”?” A kérdésben kimondatlanul benne foglaltatik az a paradox törekvés, amivel a 20. század elején feltűnt modernizmust talán a legtöbbször vádolták, és aminek az elutasítottságát is sokszor tulajdonítják: hogy egy idealizált emberkép számára tervezett saját elvei szerint optimális életteret. A kérdés nagyon komplex, és pro és kontra egyaránt érvek sokaságával lehet árnyalni a választ, az mindenestere nem lehet véletlen, hogy a modern építészet hagyatéka Európa-szerte problematikus, és ezen a konferencián is sokszor előkerült, mint referenciapont.

Négy meghívott külföldi előadó osztotta meg gondolatait a közönséggel, két inkább elméleti, és két, abszolút a praxis felől közelítő neves építész hozott példákat saját működési területéről. A délelőtti blokk az elmélet jegyében zajlott, méghozzá széles spektrumon: egy amerikai és egy mélyen európai – egészen Európa kulturális gyökereiig visszanyúló, itáliai – illetőségű, praktizáló építész adottátfogó képet arról, hogy a múlt mely szeletét és milyen megfontolásból helyezi praxisa középpontjába. A Texasban élő Michael Dennis (MIT, USA) számos amerikai egyetemen oktatott és irodája gyakorlati működésének fókuszában is az egyetemi campusok (át- és újra-)tervezése áll. Az ökológiai katasztrófa felé sodródó földi élet kilátásait beszédesen ábrázoló grafikonok sokkoló üzenete után a kiutat is errefelé, a campusok téri tanulságaiból kiindulva kereste. A campus ugyanis nem más, mint a kollektív lét téri leképeződése, a tényleges város modellje, épületekkel körülvett köztér, ahol maga a találkozás színhelye, a tér értékelődik fel. Dennis okfejtése szerint a hiba ott csúszott az építészeti számításba, hogy  a köztér helyett az épület-individuumok értékelődtek fel, példaként Ledoux ideális elképzelését vetítette, ahol valóban minden épület külön entitásként jelenik meg. A kortárs építészet „sztár-„ és kevésbé sztár-vonulataira is igaz ez, holott napnál világosabb, hogy a megoldás csakis az urbánus szemlélet térhódítása, a közös létezés kereteinek megteremtése lehet. Ez egyébként teljes mértékben egybevág a korszerű városfelfogással, mindazonáltal nem mond ellent a korai modern törekvéseinek sem, csupán az utókor helyezte máshová a modern megítélésében a fókuszt. Ez persze megbocsátható, a modernizmusban a forma, a megjelenés volt első látásra meghökkentő, és el kellett telnie száz évnek, hogy a formák mögötti lényeg is felsejleni kezdjen. Magyarországon sajnos még nem tartunk itt, úgy tűnik, ám Dennis előadása közvetetten arra is felhívta a figyelmet, hogy a megjelenés, a forma, az anyag még nem építészet. Hisz az általa mutatott nyolcvanas évekbeli munkák posztmodern formálása ma már talán megmosolyogtató, az elv – a köztér és az épületek közti kontextus elsődlegessége - azonban ugyanúgy friss maradt, és ma is aktuális. Az viszont elgondolkodtató paradoxon, amit ugyan az előadás nem érintett, ám következik belőle: hogy míg a fenntartható életforma követelménye egyértelműen a városi sűrűsödés irányába mutat, az emberi psziché ezt úgy tűnik, csak korlátokkal viseli, így az építészet feladata kis túlzással saját tevékenysége negatív hatásainak mérséklése. Miközben az emberiség urbánus csomópontokba tömörül, hogy fenntartható módon tudja kielégíteni energiaigényes civilizációs hóbortjait, addig a Földgolyó nagy területei kiürülnek, és elvben lehetőséget adnak egy másfajta, természetközeli, szelíd életmód gyakorlására. A válasz a jövőben rejlik, vagyis a konferencia kulcsmondatának kifordított értelmezésében,: milyen jövőbe vezet a múltunk.

Még mélyebbre ásott ebbe a múltba az olasz előadó, Attilio Terragni (Studio Terragni, Milano), aki Daniel Liebeskind asszisztense és munkatársa volt, és 1989 óta vezeti saját stúdióját, amelynek elődje szintén Liebeskind olasz partnercége volt. Ő a modernizmus gyökeret – itáliai lévén – Danténél véli felfedezni. Nem olyan istentől elrugaszkodott ötlet az Isteni színjátékban keresni a kozmosz kulcsát, a modern kozmológia is eljutott már oda, hogy a Dante által leírt, a Pokolból a Paradicsomba tartó utazás egymást kölcsönösen rejtő, a kint-bent viszonyt átértelmező szféráinak leírásában ráleljen a táguló világegyetem jelenleg elfogadott relativisztikus téri modelljére, a hipergömbök sorozatára. Terragni a dantei sötét erdőt a négyzettel, a Poklot, Purgatóriumot és a Paradicsomot pedig hipergömbök, sorozatában definiálta. Szerinte a feladat a „négyzet körösítése”, vagyis a szigorú logikára épülő, dogmatikus, egyirányú, és ezért korlátozó, félelmet gerjesztő struktúrák (a mindenfajta értelemben vett „kockaság”) kiterjesztése és feloldása az egy középpontból kiinduló sokrétű értelmezések felé. Az építészetben ennek eszköze az analógia keresése és felmutatása, de nem formai értelemben, hanem belső kapcsolatok révén. Példaként a lépcsőt hozta, amely a történelemben hosszú ideig a felfelé tartó irányt szimbolizálta, míg mai gondolkodásunk számára inkább a fentről áradó, szétterjedő minőség (fény? felsőbb erő? gravitáció?) szimbóluma. Mindkét előadás akaratán kívül is reflektál a mai hazai építészeti gyakorlat azon meglehetősen szűklátókörű felfogására, amely a múlt megidézését a formák szolgai másolásával elintézettnek tekinti. Ugyanakkor arra is rávilágított, mennyire érdektelen és értelmetlen attól tartani – ami a modernizmussal szemben szintén gyakran felhozott vád - hogy univerzális jellegénél fogva kiöli a nemzeti sajátosságokat. E két előadás is megmutatta, hogy a kulturális gyökerek milyen mértékben meghatározós, sőt, kiirthatatlanok: míg az amerikai építész az USA életformájának egyik sarokkövét, a kampuszt tekinti téri elképzelései kiindulópontjának, és ezen belül is a Thomas Jefferson által a Virginiai Egyetemre tervezett Lawn, azaz mező és az azt körülvevő épületek jelentik számára a létezés modelljét, addig az olasz értelemszerűen Danténál keresi a gyökereket. A sor folytatható lenne, az angolok kulturális toposza az Elveszett Paradicsom, és így tovább – a végeredmény azonban ugyanaz, a jelenkor kulturális paradigmája, a közös létezés (és túlélés) feltételeinek megteremtése. Hazai pályán nem árt elgondolkodni azon, ehhez mennyiben járul hozzá a 19. század építészeti díszleteinek országimázzsá emelése.

A két délutáni előadó a gyakorlat perspektívájából tekintett a múlt és jövő tengelyén feszülő ívre. Anssi Lassila (OOPEAA, Seinäjoki, Helsinki) előadása – kihasználva a technika adta lehetőségeket – közvetítéssel zajlott. Az ő munkája Finnország első nyolcemeletes fa lakóháza Jyväskylä-ben, amelyet 2015-ben választottak az Architecture Finland Award nyertesévé, de neve elsősorban a finn kőtemplomok hagyományait idéző templomairól ismert. Ezek közül mutatott be részletesen néhányat, a fazsindellyel fedett Kärsämäki templomtól (https://www.archdaily.com/465128/karsamaki-church-lassila-hirvilammi ), a rézlemez fedésű  Suvela templomon át (https://oopeaa.com/project/suvela-chapel/  ) a hasított palával fedett Kuokkala templomig (https://www.archdaily.com/72755/kuokkala-church-lassila-hirvilammi?ad_source=search&ad_medium=search_result_projects ). A bemutatott példák ékesszólóan bizonyítottak, mennyivel több és összetettebb építészeti feladat a múlt hiteles megidézése a múltbéli formák szolgai másolásánál. Az egyértelműen kortárs elvek mentén választott építészeti eszközök egyaránt közvetítik az egyértelmű szakralitást, és annak területi hagyományait. 

A konferencia „nagyágyúja” a Diller Scofidio + Renfro New York-i iroda egyik vezetője, Charles Renfo volt, aki az iroda két ikonikus munkáját a jól ismert New York Highline-t és annak legutóbb átadott „végállomását”, a Hudson Yards Shed kultúrcentrumot mutatta be. Előbbi már ismert lehet a sajtóból, érdekessége a szemlélet, amellyel a tervezők nem akarták megtagadni, sőt inkább felszínre hozták az idő múlását. A gyomokkal borított romot úgy hozták új városi helyzetbe, hogy a rá telepített, pixeles szerkesztéssel kialakított egyedi perforált beton felület szabad folyást és terjeszkedést enged a növényzet növekedésének. Ez a mesterkéletlen természetesség adja a 2,5 kilométer hosszú, megemelt városi sétány értékét, és ez a szemlélet köszön vissza az egyes kiemelt csomópontokon telepített objektumok kialakításánál is, melyek nem erőltetett építészeti eszközökkel megformált képződmények, csupán az ott zajló lehetséges tevékenységek befoglaló formái. A volt vasúti sínpálya egyes pontjairól – lépcsőkről, teraszokról, erkélyekről - mintegy páholyban szemlélhetjük magát a várost, ezt a hatalmas és mindig mozgalmas színpadát az életnek.

A sétány végpontján létesítendő kulturális központ tervezése során is ezt a szemléletet igyekeztek szervesen folytatni. Olyan pezsgő kulturális életű városban, mint New York, nehéz feltűnő újdonsággal előállni. Az ihletet a végpontot egymás mellett sorakozó sínek sokasága adta. Az új kulturális centrum egy a funkciókhoz rugalmasan alkalmazkodni tudó fix épületrészből, és egy felette mozgó, sínen kitolható, a híddaruhoz hasonló elven működő tetőből a „Shed”-ből áll. (https://architizer.com/blog/inspiration/industry/architectural-details-the-shed-at-hudson-yards/ )  Ez a mozgó árnyékoló tetőszerkezet nem csak építészeti attrakció, de megsokszorozza a használat lehetőségeit is. A múzeumi projektjeiről ismert iroda vezetője ezen kívül a New York-i MOMA általuk tervezett bővítését – új közlekedő rendszerét és főbejáratát – mutatta be.

A konferenciát szokás szerint a helyszín, ezúttal a Marosi Miklós (KÖZTI) által tervezett Eiffel Műhelyház bemutatása és bejárása zárta, amely szemléletében méltó párja az ismertetett külföldi munkáknak. Tanulságként elmondható, hogy az építészeti gondolkodás fókusza immár visszavonhatatlanul kitágult az egyedi épületek felől a városi szintű problémakezelés irányába. Ami pedig a konferencia mottóját illeti, múlt és jövő bonyolult koordinátarendszerét érdemes olyan tágan kezelni, ahogy azt a táguló világegyetem saját törvényeivel megszabta. A konferenciát indító kérdésre – melyik múlt vezet jövőnkbe – a választ a jövő nálunk jobban tudja, a mi dolgunk pusztán az, hogy ez a jövő egyáltalán megszülessen.


Zöldi Anna 2021. július 3.


Utolsó módosítás: 2021.07.10 18:41

Galériák


1 | 2 | 3 | 4 | 5 | 6 | 7 | 8 | 9 |

Rövid link küldése e-mailben. Linkek a tartalomhoz.


Rövid link:

Beszédes link:

 
Rövid link küldése e-mailben. Rövid link küldése e-mailben.
 

 

 
QR kód a tartalomhoz QR kód a tartalomhoz

  
  

Lap tetjére

  
  
kapcsolat | impresszum | ajánlom ismerőseimnek | hírlevél | oldal térkép |

© 2021 Magyar Építőművészek Szövetsége