Egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy Bodonyi a nosztalgia és az utópia metszésponjába helyezett képmanipulációi alapanyagául 17-18. századi ábrázolásokat vett kezelésbe.
Rafinált kor ez, több okból is. Ekkor még a kép jelentéses ábrázolás volt, tudatos reprezentáció, konvenciókon alapuló kulturális gyakorlat - még akkor is, ha illuszrációs céllal készült. A képeken látható tájak is ekkor kelnek önálló életre, azaz a táj eszmei önállósulása is már éppen elkezdődött, a tájtapasztalat felfedezésének újdonsült erejét is lehet érezni az eredeti alkotásokon. Végül, de nem utolsósorban a nosztalgia mint érzés, vágy tudatosodásához szükséges belátás, azaz a múlt jelentől való megkülönböztetése, a múlt másságának tudata is ekkortájt jelent meg.
Nem véletlen, hogy ez a kor az ideáltervek, a sajátságos építészeti utópiák kora is, amelyek még nem egy előrehaladó fejlődésmítoszban fogantak, mint 20. századi testvéreik. Giovanni Piranesi végtelenségig táguló, centrum nélküli fiktív börtönterei inkább disztópikusnak hatnak, míg Claude Ledoux és Étienne Boullée platonikus őselemekből formált idealisztikus tervei egyfajta utópiaként olvashatóak. Noha csak tervekről beszélünk, ezek azóta az építészettörténet magasan jegyzett darabjaivá váltak, máig múlhatatlan inspirációs források.
Amennyire azonban a Bodonyi-képekhez felhasznált eredeti alkotások korszelleméhez az utópia is hozzátartozott, úgy ennek ma nem igazán van keletje. Ezen tulajdonképpen nincs is mit csodálkozni, hiszen az utópiáknak ma leginkább a fenyegető jövő képe vet véget. A jövő ma jóval kevésbé kívánatos, mint akár húsz évvel ezelőtt volt, inkább szorongást és frusztrációt okoz, mintsem pozitív ígéretet hordoz, nem csoda, hogy inkább disztópiáknak kedvez a kor.
Az utópiához képest a nosztalgia végképp nem „korszerű” manapság, témaként kevéssé foglalkoztatja a művelt közt, alig-alig értelmezett, reflektált. A nosztalgiához leginkább negatív képzet társul, az ügy amolyan „kispolgári”.
Pedig ez a két, látszólag egymásnak ellentmondó fogalom, a nosztalgia és az utópia számos ponton összeér. Először is mind a nosztalgiában, mind az utópiában ott munkál az elvágyódás. Az elvágyódás kritikus a jelennel, idealizálja azt a „valaholt” és „valamikort”, amelybe vágyát vetíti, legyen az a múltban vagy a jövőben. A nosztalgia első tudományos leírása is idegenben lévő katonák sóvárgó hazavágyásának megfigyelésével kapcsolatos, akik szinte belebetegedtek a távollétbe. Az eset leírására szolgáló német Heimweh kifejezés magyarul is létezik, honvágy formájában, de a német nyelv ismeri a Fernweh kifejezést is, ami valamiféle „távolba vágyást”, „messzevágyást” takar, azaz az időbeli dimenzió mellett a magyar számára ismeretlen térbeli elvágyódást is megragadja.
A nosztalgia további fantasztikus képessége, hogy valami olyan iránt is érezhetünk vágyat, amit mi magunk át sem éltünk. Ebben az esetben a vágyvezérelt imaginációt jelenbéli elvárások, aktuális állapotok alapján a fantázia, a képzelet segítségével mozgatjuk - akárcsak az utópia esetében.
A nosztalgikus emlékezetben a múltból a jövőbe helyeződik át a vágy tárgyának helye és ideje, azaz a nosztalgia mindig kicsit utópikus is. A vágyak múltba történő vetítése odáig is elmehet, hogy a nosztalgiában tulajdonképpen a múlt utópiája teremtődik meg.
Az itt látható képek tehát ebből a két, ma korszerűtlennek ítélt idealizáló gyakorlat gondolatából születtek.
Idealizálás ide vagy oda, számomra van valami kísérteties, vagy ha úgy tetszik nyugtalanító is Bodonyi képein. A feszült csendéleteken monolitikus tornyok, nyílás nélküli, néha már antiépítészeti képződményeket látok, amelyek az idő és az időtlenség határán egyensúlyoznak. Monumentális melankóliájuknak át is adnám a tisztelt közönséget: a kiállítást ezennel megnyitom.
Linkek a tartalomhoz.
Rövid link küldése e-mailben.
QR kód a tartalomhoz
