Elhangzott 2019. január 21-én Kontur Balázs „Négyzetek” kiállításának megnyitóján.
Az építésznek tanult képzőművészt csak pár éve ismerem. Fajó János műtermében találkoztunk párszor, majd pedig a Kazinczy utcai K28 Galéria kiállításmegnyitóin, aminek egyik alapítója, így meglepetés számomra, hogy – rövid ismeretségünk ellenére – első önálló kiállításának megnyitására engem kért fel. A grafikus-festő-szobrász képzőművésznek ugyan ez az első szóló bemutatkozása, ám tavaly novemberben már egy saját konstrukciót mutatott be a Puccs Galériában, ahol egy háromdimenziós rács-szerkezetet állított ki, amit Space Equilibrumnak hívott, amivel a tér egyensúlyi helyzetére utalt.
Kiállításának címe: Négyzetek. A képzőművészet történetében már a Reneszánsz idején is feltűnt a négyzet ábrázolása, megjelent a művészet és a tudomány összekapcsolása. Leonardo da Vincinek közismert az 1490-ben tükörírással készült, a római építészről elnevezett Vitruvius tanulmánya, amin az emberi test méretarányait úgy volt hivatott felfedezni, hogy az álló, kitárt karú emberalakot egy körbe és egy négyzetbe zárva jelenítette meg. A másik véglet pedig egy szintén ikonikus mű, Kazimir Malevicsnek az 1915-ben festett Fekete négyzete. A geometrikus absztrakció
előszeretettel ábrázolta a XX. században a négyzet mértani ábráját. Ilyen Piet Mondrian 1929-es Kompozíció pirosban, kékben és sárgában című műve (zárójelben jegyzem meg, hogy egy New York-i aukción ez a mű 50 millió dollárért kelt el.)
De gondolhatunk akár Ellswoth Kelly 1951-ben készült 46 Colors for a Large Wall (azaz 46 szín egy nagy falra) című festményére is. Magával a négyzetnek a fogalmával az általános iskolában ismerkedhettünk meg, aminek értelmében a négyzet egyenlő oldalú téglalap, vagyis olyan sokszög, melynek négy egyenlő oldala és négy egyenlő szöge van. A négyzet átlói egyenlő hosszúságúak és derékszögben metszik egymást. Be kell vallanom, hogy én valahol itt rekedtem meg tanulmányaimban. Csak később tudtam meg, jártam utána annak,
hogy a négyzetre ráillik a négyszögek összes speciális tulajdonsága, így a négyzet téglalap, rombusz, deltoid, paralelogramma, trapéz, húrtrapéz, húrnégyszög és érintő négyszög is lehet. A jelen tárlaton láthatunk korábbi munkákat és friss, az utolsó három évben készült négyzetes műveket is. A kiállításon egyaránt szerepelnek kisplasztikák, fali objektnek is tekinthető domborművek és sík, kétdimenziós festmények. Kontur Balázst, mielőtt elmerült volna négyzet-variációiban, négyzetes sorozatában, a kör morfológiája kísértette meg.
A kör megjelenik a háromdimenziós, farost lemezre készült, falra applikálható
2012–es Piros csiga és a Sárga él reliefjein. Ezek a munkák még színesek, bár minimalista színhasználattal élnek. A színek ívelése, a bevágások, a forgástengely kijelölése mozgást, rotációt sugall. A 2014-es Hullámok – kör a négyzetben és a
Hullámok – kör a háromszögben krómacél kisplasztikái nem csak kecses ívben
hajlítottak, hanem egyben geometriai utalásokat is tartalmaznak. Az utóbbi műnek a
falon található párja is ki van állítva, ami egy pajzs-formát leíró munka, a geometria
nyelvén körszelet, azaz szegmentum. Tehát ebben az esetben a tér a síkba fordul, a sík a térbe kéredzkedik, így egymással feleselnek, összhangzattanba állnak a művek.
Itt van még egy plasztika, a tegnap éjszaka újra dukkózott 2017-es Metszés, amin a hajlított négyzetek párba állva szinte egymásba harapnak. A trükk annyi, hogy a mű
testének aurája egy tökéletes 20x20x20 cm-es kocka-formációba helyezhető.
A tárlat fő attrakciója viszont egyértelműen a Négyzetek sorozatának három reliefje és az ezeket kísérő, a tér illúzióját adó hat sík táblakép. Tegnapelőtt még a kiállítás rendezésének közben láthattam az anyagot, még semmi sem volt a helyén, de már akkor megszólaltak a munkák. Mestere, Fajó János útján haladva a négyzetes képeken/domborműveken az történik, hogy egyrészt átveszi Fajó metodikáját, másrészt újraértelmezi, újragondolja, parafrazeálja azt. A rendezés közben még voltak az azonosítást szolgáló képcímek, ám végül is mindegy a sorozaton beklül, hogy melyik táblát hívjuk II-es vagy V-ös műnek. Az olajjal és akrillal dolgozó Konturnál – Fajóval ellentétben – minimalizálódott a színhasználat, a feketén-fehéren kívül csak itt-ott jelenik meg egy leheletnyi arany, egy esőverte, morzsás ezüst felület, az éleken neonos zöld, másutt a háttérre rózsaszín vetül. Van, ahol az áttört testű mű vázán vertikálisan zöld és a piros csíkok futnak. Itt-ott reflexszínekkel. Van, ahol pasztózus a felszín, csíkoz, vonalkáz, árnyékol, raffol, másutt homogén sima a monokróm képtér. Van ahol – Fajó metódusának megfelelően – kihajt, bevág-metsz, áthat, csúsztat, míg a másodlagos leképezés során vetít, nyújt. A négyzetek a kép síkjában deformálódnak, rombuszt írnak le a mű virtuális terében, van, hogy nem tudjuk, hogy egy, a síkból a térbe léptetett kockát látunk-e vagy pedig egy hatszöget. Van, ahol megjelenik a kuboktaéder négyzete a háromszögek szorításában, van, ahol két négyzet áthatásából egy harmadik keletkezik, van, hogy a síkot megosztva lakja be a teret. Sorolhatnánk a szakmai rafinériákat, de ehhez maga a művész nyújt segítséget diagrammal kiegészített manifesztumában. Ebben a létezésről elmélkedik, Apollóval (a görög-római Istennel, a gyógyítás, a vadászat és nem utolsósorban a művészetek Istenével) jelöli a megosztottságot, míg az átváltozást képviselő Dionüszosszal-Bacchussal (a bor, a mámor és a termékenység megtestesítőjével) állítja szembe azt. Leírja a leképezés műveleteit és ábrán rajzolja meg a négyzetről vallott koncepcióját.
Amit Önök nem láthatnak az a fatáblái hátlapjának architektonikája. Több mint 250 kiállítást nyithattam meg, ám soha egyetlen szóval nem tértem ki erre a funkcionális, a kép minőségét nem érintő dologra. Minek? Nem része a műnek, nem tartozik a látványhoz. Kontur viszont olyan szerkezetet, gerendázatot ácsolt fatábláinak hátlapjára, ami olyan, mint egy híd váza, mint egy gigantikus építkezés makettje, tehát igenis: a képzőművészből kibukott az építész. Amit viszont láthatnak, azok a pazar, konceptuálisan következetes, a négyzet segítségével a sík és a tér kapcsolatát elemző, illuzorikus terei, melyekben a kiszámított szerkesztésen túl képes az esetlegességnek is teret adni. Az anyagból kiragyog a kiállítás centrumába helyezett legfrissebb műve. A felszínen fények és árnyékok játszanak, matt és csillámló fragmentumok vannak ütköztetve, csíkok, sraffozás teszik szinte tapinthatóan organikussá ezt a felszínt. A kép gerincén pedig egy húr, egy körív osztja meg a képmezőt. Nekem ez a mű a Hold ismeretlen, rejtett oldala. És ha valaki képes megfesteni a Hold láthatatlan oldalát, az nem semmi.
Linkek a tartalomhoz.
Rövid link küldése e-mailben.
QR kód a tartalomhoz
