Magyar Építőművészek Szövetsége | kommunikáció
   2021. július 31. 19:41
keresés:  
kapcsolat | hírlevél | oldal térkép   
kommunikáció| aktuális közlemény

belföld | külföld aktuális | archív   

2021.06.29

Kapy Jenő Emléknap

köszönjük mindenkinek a részvételt! Akik lemaradtak, alább olvashatják Bényei István beszédének szöveges változatát.

Valami furcsa volt Jenőben, de nem értettem mi az.

Ha jól emlékszem ’88 őszén kerültem az Ő csoportjába az Ybl-n. Akkor ott azon az órán ő volt számomra az első hús-vér gyakorlóépítész, aki beszélt nekünk AZ ÉPÍTÉSZETRŐL. Így nagy betűkkel AZ ÉPÍTÉSZETRŐL. Nagyon messziről indult a mondandójával és az nagyon sokáig tartott. Legalábbis nekünk az a 2x45 perc végtelennek tűnt. Úgy beszélt a művészetek csimborasszójáról, ahogy ő látta. Egy szavát se értettük. Óra után a szünetben álltunk a büfénél és néztünk ki a fejünkből. Sokkolt. Ekkor adta át az első útravalót, annak aki ezt meg akarta érteni, be akarta fogadni. Másnap már fent a Széchenyi-könyvtárban ültem és a jegyzeteimből szedegettem ki Fukuyama, Derida neveit. Suliba jártam, de mellette csak olvastam és csak olvastam. Nap, mint nap adott előadásain, gyakorlati óráin szellemi muníciót.

 

Valami furcsa volt Jenőben, de nem értettem mi az.

Nála az első gyakorlati feladatom közel se volt épület. Gondolatok, érzések, érzelmek lenyomata lett. 3-4 hónapig szinte csak beszélgettünk a tervről Vele. Kicsit kiemelt a tankörből, figyelt rám. Fent a Kiss Gyulával közös tetőtéri szobájukban délutánokat beszélgettünk át. Minden alkalommal adott egy kultúrfröccsöt. Vidékiként ő terelgetett az akkor már szárnyaló Katona József Színház darabjai és a Műcsarnok kortárs kiállításai felé. Ő ajánlotta nekem a Vágtázó Halott Kémeket, az Einstürzende Neubauten-t, a Laibach-ot. Ő volt az én, akkor még nem létező Pesti Est-em.

 

Valami furcsa volt Jenőben, de nem értettem mi az.

Főiskolai éveim alatt kétszer is pályáztunk. Ő kérte, hogy induljunk. Nagyon nehéz volt a suli mellett becsülettel ezeken részt venni. Soha nem adott javaslatot, ötleteket, de sokszor éjszaka is bent maradt velünk beszélgetni, hogy hosszú mondatfűzérein keresztül rávilágítson rutintalanságunkból adódó hibáinkra. Ő mutatott rá az építész felelősségére. A becsületre. Ekkor tanultam meg, hogy mindig el kell mondanunk a véleményünket és egy pályázatot nem feltétlenül kell megnyerni. Bizony néha az életben is van „ellenterv”.

 

Valami furcsa volt Jenőben, de nem értettem mi az.

Abban az időben, huszon éves fejjel volt egy bugyuta mondásom: „Mindent lehet másképpen csinálni.” Ő kijavított. „Mindent meg kell több szempont alapján vizsgálni, de egyféle képpen kell csinálni.” Hamar beláttam. Igaza volt. Mivel mindent, aminek az építészeti oktatáshoz köze volt be akartam habzsolni. Ezért számára nem volt meglepő, hogy egy év eleji privát beszélgetésünk után, ahol is a párizsi Bernard Tschumi-féle La Villette parkot elemezte – felismervén az abban mélyen összefonódó tájépítészet és filozófia kapcsolatot – rögtön beiratkoztam, még abban a szemeszterben a Kertészeti Egyetem Tájépítészeti Karának kerttervezési óráira. Ezt hívták akkor áthallgatásnak, amit akkor még minden nehézség nélkül megtehettünk. A következő RIBA pályázathoz már nem engedte, hogy hívjunk táj- és kertépítészeket. Jenő tudatosan és verbális provokáció nélkül, de kimozdította az embert a megszokott, kis konformista világából.

 

Valami furcsa volt Jenőben, de nem értettem mi az.

Egyszer közösen elmentünk kirándulni az általa imádott Pilisbe. Félúton megálltunk tízóraizni. Öten-hatan voltunk és mindnyájunkat megkínált az egészséges, vegán étrendjéből valami krémmel. Padlizsánkrém volt. ’89 táján azt se tudtuk mi az a padlizsán. Ettük az indiai csoda krémet, közben pedig ő mesélt a buddhizmusról, a lélekről, a szeretetről, a megértésről, az elfogadásról. Abban az időben mesélt erről, amikor bent a városban forrt a politikai hangulat (Bős-Nagymaros ügye, március 15-i Lánchídi verések, diáksztrájkok, stb.) Soha nem szólt azért, hogy akkor már nyilvánosan politizáltunk a Főiskola falain belül (és kívül is), felvállalva konfrontálódtunk a főiskolai Párt Bizottsággal és a párttól rettegő oktatási vezetőséggel, szerveztük az országos diáksztrájkot. Voltak retorziók, rendőrségi beidézések és ma már komolytalannak tűnő főigazgatói elbeszélgetések. Neki is köszönhetően volt kitekintésünk a világra, nyitottságunk és ami a legfontosabb, magabiztosságunk. Magabiztosságunk, mert teljesítettük Jenő egy feltételét: Tanuljunk, de mellette folyamatosan érdeklődjünk. Ma már megmosolyogtató, de talán most egyéni tanrendnek nevezhetnénk, amit ehhez ő biztosított. Ha jól tanultunk, kreatívok voltunk, akkor a suli mellett (és néha helyett) lehetet pályázni, illetve a pályázatot, mint tervezési feladatot integrálni a tananyagba. Akkor nem szólt bele az időt és rengeteg energiát ellopó, akkor még nem éppen veszélytelen politizálásunkba. Ő volt az, akit ma a történelemkutatás a csendes rendszerváltónak hív. Akkor csendben, végtelen bölcsességgel hátulról támogatott. Emberként és a főiskolai tanévek múlásával kollégaként kezelt. Nem diákként. Aki akarta a TUDÁST, az kollégának fogadta. Értette, hogy 20 évesként mire van szüksége egy embernek ahhoz, hogy egy idő után már biztonságosan közlekedjen az általa választott úton. Nem korrigált, hanem terelgetett. Aki nem érezte azt a rezgést, nem tudta felvenni azt a hullámhosszt, amelyen ő tanított nem értette és ma se érti Kapy Jenőt oktatási szemléletét. Könyv címeket adott és nem a könyv tartalmának kivonatolt szubjektív értékelését.

 

Valami furcsa volt Jenőben, de nem értettem mi az.

Talán ’90-ben ő szólt, hogy menjünk el a Műcsarnokba és nézzünk meg együtt egy időszaki kiállítást. A címe a „Grazer Architecturschule” volt. Nekem akkor egy új világra nyitott kaput. Hetekig beszélgettünk az ott látott osztrák építészet anyaghasználatáról, sokszínességéről, emberléptékéről. A sikeres diplomavédésem után Jenő nem tervezői iroda címeket adott, ahol majd lassan összerakhatom magam, nem a BME felé nyomott, hanem emlékeztetett erre a kiállításra. Ő terelt ki Grazba továbbtanulni, dolgozni, építésszé válni. Majd 5 év külföldi tapasztalatszerzés után, ő kért fel az általa beindított tervezői szakmérnöki képzésben és a főiskolán szakkör cím alá rejtett kreatív gyakorlati órák kitalálására és levezetésére. Ebben az időben az egyik esti beszélgetésünk végén én azzal zártam a napot, hogy elköszönéskép azt mondtam: „Tudod Jenő, így most már 10 év tanári, mesteri és talán baráti ismeretségünk során olyan sokat kaptam Tőled, hogy az elkövetkező munkáimmal szeretném feléd is bizonyítani, megmutatni, hogy jó úton járok és egyszer majd jó építész leszek.” Talán emlékeztek arra a kecskeszakál alá rejtett kis finom, cinikus mosolyára miközben ezt mondta: JÓ EMBER légy és akkor minden menni fog!”

Valami furcsa volt Jenőben és már értem, csak közben eltelt 53 év.

 


Utolsó módosítás: 2021.07.01 08:41

Rövid link küldése e-mailben. Linkek a tartalomhoz.


Rövid link:

Beszédes link:

 
Rövid link küldése e-mailben. Rövid link küldése e-mailben.
 

 

 
QR kód a tartalomhoz QR kód a tartalomhoz

  
  

Lap tetjére

  
  
kapcsolat | impresszum | ajánlom ismerőseimnek | hírlevél | oldal térkép |

© 2021 Magyar Építőművészek Szövetsége