Hárman jöttek a terembe. Néhányan már ott ültek, várakozásteljes csendben. Az újonnan érkezett három közül egyikük a másik kettő felé fordult: „kit választotok?” Kisvártatva közülük az első letette a voksát, másikuk huncutul csillogó szemekkel csak csendben mosolygott. Végül megszólalt, de a mosolygást akkor sem hagyta abba. - „Őket” –mondta felénk nézve. Mindez régen történt. Sok éves történet. Akkor – még negyedéves építészhallgatóként koptattuk az egyetem padsorait az Építészettörténeti Tanszék komplex tervezési gyakorlatának legelején. Egyikünk sem sejtette, hogy egy életre szóló barátság kezdődik. Lassan megtudtuk, ki is a csendes mosolygós: Varga Levente, az építészkonzulens. Ami első látásra feltűnt, az a valamiféle megfoghatatlan szerénységgel párosuló nyugodt derű, amely – mint a későbbiek során kiderült – mintegy veleszületett természetes tulajdonsága volt. Pedig sorsa korántsem mondható olyan harmonikusnak, ahogy a látszat alapján sejteni engedte. Édesapja egy kis nyírségi faluban, református kántortanítóként élt családjával együtt Nyírmihálydiban. Legalábbis addig, amíg egy „szép napon” el nem vitte egy (abban a korban méltán több, mint kétes hírnévre szert tett ) „fekete autó”. Sosem tért vissza. Leventét öccsével együtt édesanyja egyedül nevelte. Jó iskolája volt a templomudvaron. Az akác elnyűhetetlen rostjainak a Nyírség homokjából fakadó szittya szívósságát örökölte. Mélyen beleivódott a génjeibe. Észrevétlen is a sajátjává vált. Ez a maga kérlelhetetlen törvényszerűségeinek engedelmeskedő természeti környezet kitörölhetetlen nyomott hagyott benne. Jellemében és építészetében egyaránt egy életre szólóan. Egymástól elválaszthatatlanul összefonódva. Számára minden, mindenek előtt és megfellebbezhetetlenül etikai-morális kérdés volt. Ez volt az alapvetés, mindentől és mindenkitől függetlenül. Minden helyzetben, bármiféle taktikázás nélkül ez motiválta, ebből fakadóan képviselt, ha kellett értékelt mindent. Sosem bántóan, ám tárgyszerűen – épp ezért hitelesen, vitán felül állóan, szelíden, de tántoríthatatlanul. Mind az életét közvetlenül érintő személyes, mind szakmai kérdésekben megalkuvás nélküli alaptermészetét hagyta érvényesülni. Láthatóan, önmaga által is bevallottan, nem is tudta volna másként. Anélkül vált iskolateremtő mesterré, hogy igényelte volna. Ugyanígy anélkül kapta meg a legmagasabb szintű szakmai- és állami elismeréseket, hogy valaha is gondolt – kiváltképp számított - volna reájuk. Talán (vélhetően) ezért is. Kiemelkedő szellemi alkotó – műszaki tevékenységében merőben sajátos innovatív törekvések figyelhetőek meg. Kitartó és elszánt, mindig az újat kereső habitusa, valamint mély beleérzőképességén alapuló embersége osztatlan elismerésre talált mindazok körében, akik vették a fáradságot arra, hogy megértsék. Építészi tevékenységét a pontos mérnöki gondolkodásmóddal ötvöző, a végletekig kiérlelt részletek iránti fogékonyságát tükröző épületformálás jellemzi, mely egészen elképesztő – immár legendásnak mondható – munkabírással párosult. Életútjának ismeretében – több kritikus helyzetet is túlélve, mintegy Kőmíves Kelemen módjára a szó szoros értelmében véve önmagát építette be házaiba. Számos jelentős középületet és lakóházat tervezett, munkáin keresztül hatva azok környezetére, melynek harmonizálására mindig kitüntetett figyelmet fordított. Mindemellett kötelességének érezte, hogy aktív részese legyen az építészeti közéletnek. A Budapesti Építész Kamara, valamint a Magyar Építőművészek Szövetségének elnökségi tagjaként, a Magyar Építőművészet szerkesztőbizottsági tagjaként éveken át hathatósan, a tőle megszokott lelkiismeretességgel érdemben befolyásolta, segítette az építészet ügyének mindenkori pozicionálását. Tanítványi – később számosan közülük kollégái sokat köszönhettek neki. Ma már ugyancsak többen elismert építészek, a szakma prominensei. Mindazonáltal vonzó egyéniségét a maga teljességében talán leginkább, legszembetűnőbben – kis léptéke ellenére – zebegényi nyaralója testesíti meg. Akár ars poeticájaként is értelmezhetően. Végtelenül tisztelte a természetet – bár hivatása mesterséges volta révén alapvetően értelemszerűen – mindig csak annak rovására érvényesülhetett, törekedett arra, hogy azt a lehető legkevésbbé sértse. Kivételes szerencsének mondható, hogy követésre méltó embersége, elképesztő felkészültsége egyetemi oktatóként, gyakorló építészként egyaránt közkinccsé válhatott. Hatása a maga teljességében még nehezen értékelhető (ő valószínűleg nem is igényelné), vélhetően az idő múlásával öntörvényűen érvényesülhet. Eredményei elválaszthatatlanok az őt segítő, megértő családja: felesége, gyermekei gondoskodása, unokáival, barátaival és kollégáival kiegészülő féltő szeretete nélkül. Varga Levente a „gyémántember”, a Jó és Tiszta Ember, kiemelkedő felkészültségén kívül mindenek előtt személyes példamutatásán keresztül, természetességével, szerénységével, őszinteségével, mosolygós emberségével hatott környezetére. A csend elemi erejével. Nagyon magasra tette a mércét: felelősségteljességet feltételező örökséget hagyott reánk, egy, , feltétlen hiten alapuló, a szeretet mindent elsöprő erejében rejlő örökséget. Egész életútja az örök bölcsesség példázata, miszerint „a legszebb emlék a szeretet, amelyet mások szívében hagyunk magunk után”. Kívánom, mindenki ezt érezze át, amikor reá gondol.
Linkek a tartalomhoz.
Rövid link küldése e-mailben.
QR kód a tartalomhoz
